Journal articles on the topic 'Magyar Nemzeti Múzeum'

A Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat 1911. október 20-án tudományos tanácskozást rendezett a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében a magyar régészeti falukutatás megteremtője, Méri István (1911 - 1976) születésének 100. évfordulója alkalmából. A konferenciát Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója nyitotta meg, amelyen összesen 12 előadás hangzott el. Az alább következő dolgozatok zömmel itt hangzottak el, ám egyrészt az előadások írott változatai a későbbiekben nem készültek el, másrészt pedig Méri István pályaképének hitelesebb megrajzolásához más szakembereket is felkértünk. így gyűlt csokorba az a hét tanulmány, amelyek az itt következő blokkot alkotják. Remélhetően alkalmasak arra, hogy rövid áttekintést adjanak a kiváló szakember, Méri István életéről és gazdag munkásságáról, s felhívják a magyar régész szakemberek figyelmét tudományos tevékenységének úttörővoltára s máig ható érvényességére.

A sajtófotók transznacionális terjedésének mikéntjét vizsgálva nem csupán a vizuális nyersanyagok terjesztését, hanem a képügynökségek átpolitizálódását is nyomon követhetjük; utóbbiak egyszerre alkottak nemzetközi kereskedelmi hálózatot és voltak maguk is, az 1920-as évek végétől kezdve világszerte, – különféle módon és mértékben – alakítói az általuk kiszolgált társadalmak sajtójának és közvéleményének. A sajtófotó egyfelől tehát sajtóillusztrációként vizsgálható; a különféle újságokban megjelent oldalakon a kép és szöveg viszonya sokat elárul a képek felhasználásának és a politikai hangsúlyok alakításának módjairól. Másfelől a már megszűnt képes magazinok fennmaradt archívumaiban – így a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában, az általam kezelt nemzetközi gyűjteményben – maguk a szerkesztéshez használt press printek is fellelhetők: rajtuk keresztül követhetővé válik a munkafolyamat, amely során a papír pozitívok többnyire retusálva, megvágva, átszövegezve kerültek a nyilvánosság elé. Írásomban a felhasznált fotók – negatívok és sajtóillusztrációk közötti – köztes helyzete, a verziókon hordozott, megfejthető jelek és nyomok, múzeumi használatra szánt későbbi reprodukcióik, végsősoron az őket válogató, alakító (szerkesztői) és megőrző (archiváló) gyakorlat érdekel. Legfőképpen pedig az, mihez kezdhet a fényképekkel ma a történetírás. 
 Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum

A Magyar Nemzeti Múzeum Üveg- és Kerámiagyűjtemény I. raktárában őrzött műtárgyak közül tíz, uránüvegből készült tárgyat vizsgáltunk: négy emlékpoharat és három pohárkészlet két-két darabját. UV lámpa segítségével választottuk ki a tárgyakat, mert a bennük lévő uraniltartalom miatt így megvilágítva fluoreszkálnak. Az üvegtárgyak kémiai összetételét roncsolásmentesen, kétféle kézi röntgenfluoreszcens (XRF) spektrométerrel határoztuk meg, sugárzásukat hitelesített gammadózis teljesítmény-mérővel, valamint γ- és β-sugárzás detektálására alkalmas felületi szennyezettség-mérővel. A vastag falú, anyagában színezett, egyféle homogén üvegű emlékpoharak az anyagösszetétel és a stíluskritikai, készítéstechnikai jellemzők szerint a 19. századi cseh üvegművesség felé mutatnak. Jó minőségű kálium-kalcium üvegekből készültek, az erősebb zöld szín eléréséhez az urán mellett rezet is adagoltak három pohár üvegéhez. A vékony falú, kétféle, színes és színtelen üvegű likőrös- és borospoharak az Osztrák-Magyar Monarchia területén készültek a 19. század végén, 20. század elején. Zöld kelyhük uránnal és rézzel színezett. Szintén jó minőségű, ragyogó, többségében kálium-kalcium üvegek, a borospoharak egy csoportja pedig ólom-kálium üvegből készült. A tárgyak uránkoncentrációja 0,06–0,1 tömeg% (0,07–0,1 tömeg% U3O8) és 0,5–0,6 tömeg% (0,6–0,7 tömeg% U3O8) közti. Az urántól és leányelemeitől származó dózisteljesítmények mért értékei 105±5 és 65±5 nSv/h köztiek (a tárgyaktól 10 cm távolságra), ill. 150±10 és 70±5 nSv/h köztiek (a tárgyak felszínének közelében). A dózisteljesítmény kisebb ingadozásokkal egyenesen arányos uránkoncentrációval a vizsgált tárgyakban. A mért értékek egyik esetben sem haladják meg a Magyarországon mérhető természetes háttérsugárzás dózisteljesítményének maximális értékeit. A mért dózisteljesítmények összeadódva sem jelentenek sugáregészségügyi kockázatot a tárgyakkal foglalkozó szakemberek és a látogatók számára.

Utolsó forrásközlő kötetéhez érkezett John Roger Paasnak a Harrasowitz Verlaggal 1985-ben indított nagyszabású vállalkozása, mely a 17. századi politikai tartalmú röplapokat térképezte fel kronologikus rendben. A 12. kötet 268 röplapot és 62 variációt tett közzé 15 ország 65 gyűjteményéből, közte négy magyarországi gyűjtemény anyagát is felhasználva (Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár, Budapesti Történeti Múzeum és Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár).

Az MNM Adattárában számos olyan kôemlékre van utalás, rendszerint még a 19. századból, amelyek a nagy corpusokból (CIL, RIU) kimaradtak, máig közöletlenek, ráadásul azóta elvesztek. Jelen munkában a szerzôk négy új feliratot adnak közre Bölcskéről, Madocsáról, Visegrádról, illetve Veszprém megye területéről. Ezek közül a bölcskei a legjelentősebb, amely töredék a Commodus kori burgus és praesidium építésifeliratok sorozatának 17. darabja, ezek közül is a legdélebbi lelőhelyû. Minden valószínűség szerint a bölcskei későrómai hídfőállással hozható kapcsolatba.

Karcsa Északkelet-Magyarországon a Bodrogközben, a magyar-szlovák államhatár közelében, a magyarországi késő vaskor tekintetében kevéssé kutatott területen található. 1999-ben a Magyar Nemzeti Múzeum által végzett próbafeltárás során késő vaskori települési objektumot találtak, amelyből kerámialeletek és egy „currency bar” töredéke került napvilágra. A települési kerámialeletek jelentősége, hogy rájuk támaszkodva a Kelet-Magyarországra jellemző kelta és szkíta komponensek mellett az Északi-Kárpátokon túlnyúló kapcsolatrendszer is körvonalazható.

Az „Innovációs Stúdió (2020/2021)” a K+F Stúdió Kft. egyik tehetséggondozó projektje, amelyet a Magyar Nemzeti Tehetség Program támogat. E program keretében virtuális kiállítás is készül az „OxIPO” virtuális múzeum számára. Jelen tanulmány felvázolja a virtuális kiállítások szervezésének tartalmi, módszertani és szoftverfejlesztési szempontjait.

A Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeuma 2013-ban indította újra kutatásait a mai Visegrád városától mintegy másfél kilométerre lévő Sibrik-dombon, a római kori tábor és középkori ispáni központ területén. Az elmúlt nyolc év alatt számos unikális lelet került napvilágra, amelyek bebizonyították, hogy az 5. századot követően már legkésőbb a 9. század első felétől használták az erődítményt, amely fontosságát egészen a 13. század első harmadáig megőrizte. A délnyugati táborrész 2019–2021 között, Boruzs Katalin által végzett feltárása során két római kori torony mellett két, eddig ismeretlen középkori torony is napvilágra került. Segítségükkel lehetőség nyílott a korábbi ásatások periodizációjának revíziójára és a vár középkori történetének egy eddig alig ismert korszaka tárult fel.

A Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézetének munkatársai 2021. szeptemberében kezdték meg a veszprémi Várhegyen az Érsekség tulajdonában lévő ingatlanokon az előzetes régészeti dokumentáció (ERD) készítéséhez kapcsolódó próbafeltárásaikat, amelyek az Európa Kulturális Fővárosa 2023 programsorozat keretein belül valósultak meg; 2022. februárjában pedig a próbafeltárásokkal párhuzamosan megindultak a megelőző feltárások is, melyek első fázisát a Szent György-kápolna környezetében és a tőle északra található Nagyszeminárium pincéjének délnyugati részén megvalósult teljes felületű feltárás jelentette. Jelen tanulmányban kutatásunk első, jelentős eredményeit igyekszünk összefoglalni, amelyek tovább bővítették ismereteinket e kiemelkedő történeti helyszín tekintetében.

A Magyar Nemzeti Múzeum Közösségi Régészet Programjának megindulásával számos, eddig nem kutatott lelőhely megismerésének lehetősége vetődött fel. Páty, Nagy-Kopasz-hegy (Pest megye, regisztrálatlan lelőhely) környezetéből több, eltérő korszakból származó tárgy látott napvilágot. Jelen tanulmányunk fókuszában három késő római kori fibula (bronz csuklószerkezetes „T”-fibula és bronz öntött hagymagombos fibulák) és egy ritka épségben megmaradt késő középkori/kora újkori vaskés (steyri típus) áll.

A Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Örökségvédelmi Igazgatósága az M30-as számú gyorsforgalmi út Miskolcot Košice/Kassával összekötő szakaszának építési munkálatai során 2018. augusztus 28. és szeptember 19. között egy újkőkori település részleges feltárását végezte el Novajidrány, Szőlő-alja II. lelőhelyen. Az előzetes feldolgozás alapján az előkerült mintegy 86, településhez, illetve temetkezéshez köthető objektum az Alföldi Vonaldíszes Kerámia kultúrája (AVK) legkorábbi, kialakuló fázisára keltezhető.

A Magyar Nemzeti Múzeum nyírségi leletmentése során 2011-ben egy késő népvándorlás kori, kora középkori falusias település látott napvilágot. A települést földbe süllyesztett padlójú, feltehetően boronaszerkezetes épületek alkották. A házak leletanyaga csekély, összetétele ugyanakkor figyelemre méltó: a jó minőségű kézi korongolt fazekak mellett durva kivitelű sütőharangok és sütőtálak/agyagtepsik kerültek elő. A leletegyüttes a települést az avar kor végére, a 9. századra keltezi.

A tanulmány azoknak az összecsukható vasszékeknek az összefoglaló értékelésére vállalkozik, amelyek a romanitas külsőségeit elsajátító tartományi őslakos elit császárkori temetkezéseiből kerültek elő. A témával foglalkozó kutatók többsége ezeknek a székeknek korábban „rangjelző” szerepet tulajdonított feltételezve, hogy az ilyen székekkel temetkezők municipális tisztségviselők vagy katonatisztek voltak. A szerző 2013-ban megjelent tanulmányában e vélemény ellen érvelve az összecsukhatószék-mellékleteket inkább a sírokba helyezett fürdő/tisztálkodó készletek részének tartotta. Érvelése különböző fürdőzéssel, tisztálkodással kapcsolatos ábrázolásokra és a Római Birodalom európai tartományaiban előkerült, őslakos elithez köthető gazdag sírokra épült. Ez utóbbiaknak majd mindegyikében ott találhatók a fürdőben, illetve az ahhoz szorosan hozzátartozó sportoláshoz és/vagy a napi tisztálkodásra használt eszközök. A szerző célja, hogy tíz évvel a császárkori őslakos elittemetkezések vasszék-mellékleteivel foglalkozó cikkének megjelenése után ismét áttekintést adjon a téma kutatásának aktuális állásáról és problémáiról. Ebbe a vizsgálatba nemcsak az elmúlt évtizedben szepulchrális kontextusban talált székeket és ezek régészeti kontextusát vonja be (4−10.), hanem a Magyar Nemzeti Múzeum (továbbiakban MNM) gyűjteményében található, még közöletlen három összecsukható vasszéket is. Másik célja, hogy rövid áttekintést adjon a nők által szépítkezés és/vagy tisztálkodás során használt különböző széktípusokról (főleg támlásszékek és összecsukható székek), amelyeket részben ábrázolásokról, részben sír- vagy kincsleletekből ismerünk.

A tanulmány részletesen leírja azt a Hungarikumot, amely a Kárpát medence szélén, a Székelyföldön, Alsócsernátonban található. Bemutatja a Tájmúzeum történeti gyarapodását az 1973-as alapítástól kezdve. Sorra veszi a múzeum értékesebb gyűjteményeit, amelyek közül nem egy, nemcsak Erdély szerte, hanem a Kárpát medencében is páratlanok. A tanulmány áttekinti ezeket a gyűjteményeket, amelyek közül különösen értékesek az alapkiállításon megtekinthető 16-17. századi, tárgyi néprajzi szempontból páratlan festett bútorok, csempék stb. Részletesen jellemzi a mezőgazdasági gép gyűjteményt, bemutatja a kályhamúzeumot. a temetőt, a székelykapukat, a skanzent alkotó egykori székely házakat. Foglalkozik a múzeum kapcsolati hálózatával, amely – a vendégkönyv és a levelezések tanúsága szerint – az egész világot átfogja. A tanulmány méltatja a Tájmúzeum szerepét a magyar állam szuverenitásában és a kultúrnemzet építésében. Érzékelteti, hogy a múzeum – tárgyi és szellemi néprajzi értékei alapján- kiemelten nemzeti jelentőségű azon intézmények között, amelyek a Kárpát medence határon kívül élő magyarságának körében található azért, mert nemcsak az autonóm székely kultúra tárgyi és szellemi néprajzi megjelenítése, hanem összmagyar szempontból is számottevő értékű.

A 2019 decemberében indult K 131814 sz. NKFIH projekt célja a Magyarországon fellelt csiszolt kőeszközök, szerszámkövek nyersanyagainak meghatározása, és származási helyének minél szűkebb lehatárolása. A projekt fő célkitűzéseiről, módszertanáról és várható eredményeiről 2020. márciusban tartottunk egy projektindító ülést az Archeometriai Műhely sorozat keretében. Eddigi kutatásaink alapján a nyersanyaglelőhelyek jelentős részben a Kárpát-medencén kívül esnek, a nyersanyagok régészeti elterjedése is több országot érint. A korábban nem, vagy csak részben vizsgált leletanyagok, nyersanyagok részletes feldolgozását, és a már vizsgált eszköztípusok, nyersanyagok új módszerekkel történő elemzését végezzük el. Felkutatjuk, megmintázzuk és elemezzük a potenciális nyersanyaglelőhelyek kőzettípusait. Az értékes leleteket főként roncsolásmentes módszerekkel vizsgáljuk (PGAA, OS-SEM-EDX a fő összetevők meghatározására), míg a nyomelemeket NAA-val mérjük. Adatainkból összeállítjuk a Magyarországi Csiszolt Kőeszközök Atlaszát. A projekt résztvevői: az Energiatudományi Kutatóközpont, a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat, az ELTE Kőzettan-Geokémiai Tanszék, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Herman Ottó Múzeum és a Móra Ferenc Múzeum. Reményeink szerint a projekt végére elkészítendő Magyarországi Csiszolt Kőeszközök Atlasza hasznos segítség lesz a kőeszközök archeometriájával foglalkozó kutatók számára.

2019 áprilisában Novajidrány (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) határában egy késő vaskori temető részletét tárta fel a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Örökségvédelmi Igazgatósága. Jelen tanulmány az egyik temetkezésből előkerült, „in situ” felszedett kerámia és benne található fémmellékletek restaurálását mutatja be. Célunk, hogy aprólékosan ismertessük a folyamat módszertani lépéseit és rámutassunk az eljárások alapvető kihívásaira. Az eredmények adalékul szolgálhatnak a régészeti interpretációhoz, ebben az esetben a késő vaskori mellékletadási- és temetkezési szokások értelmezéséhez.

A tanulmány célja a Magyar Nemzeti Múzeum által 1907-ben megvásárolt Septimius Severus vörösréz medalion közlése. A Dunaújvárosban (Fejér m., H, korábban: Dunapentele, római kori Intercisa) előkerült ritka érem említés szintjén szerepelt az irodalomban, azonban részletes közlésére eddig nem került sor. A szórvány-lelet pontos lelőhelyének és lelőkörülményeinek azonosítása nehézségbe ütközik, azonban ikonográfiai háttere és kapcsolata a 20. század eleji (illegális) régiségkereskedelemmel a különleges numizmatikai emlékek sorába emeli.

A Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Képzőművészeti Egyetem együttműködésében folyó, Iparművészeti Restaurátor Specializáción a 2020/21-es tanévben diplomamunkaként egy, a pécsi Janus Pannonius Múzeum tulajdonában lévő, nagyméretű Zsolnay pirogránit kültéri váza restaurálására került sor. A restaurálás megtervezéséhez a pirogránit váza anyagán, valamint a váza felületén megfigyelt bevonatokon, színeződéseken és szennyeződéseken háromféle vizsgálatot végeztünk: i) kémiai vizsgálatot kézi röntgenfluoreszcens (XRF) spektrométerrel, ii) fázis- (ásványos) összetételi vizsgálatot röntgen-pordiffrakcióval, valamint iii) mikroszöveti és mikrokémiai vizsgálatot pásztázó elektronmikroszkóppal. A vizsgálatok jelentőségét nagyban növelte, hogy a tárgy károsodását külső, a közelmúltban bekövetkezett mechanikai hatás okozta, emiatt friss törésfelületek álltak rendelkezésre. A kapott eredmények a restaurálási munka tisztítási folyamatában játszottak nagy szerepet. A további vizsgálatok a Zsolnay-gyár pirogránit nevű termékének anyagösszetételére, időjárás-állóságára, ehhez kapcsolódva az anyagszerkezetben bekövetkező esetleges változásokra összpontosultak. Mindezt egy olyan építészeti kerámián volt lehetőségünk véghez vinni, amely a múzeum udvarán való elhelyezésnek köszönhetően nem érintkezett más építőanyagokkal (pl. meszes vagy cementes habarcs, vakolat, beton), ezért a vizsgált Zsolnay vázán esetlegesen végbement változások a külső környezet és a pirogránit anyag kölcsönhatásának eredményei. A vizsgálatok igazolták, hogy ez a speciális kerámiából készült váza kizárólag az időjárás változékonyságának hatására csak kismértékű és felületi degradációt szenvedett.

A prompt-gamma aktivációs analízis (PGAA) elemösszetétel mennyiségi meghatározására használható roncsolásmentes nukleáris analitikai módszer, a minták összetételére vonatkozó előzetes információ nélkül. Analitikai jellemzői alkalmassá teszik különböző kőzetek fő összetevőinek és néhány különleges nyomelemnek a kimutatására, ezen keresztül kőeszközök provenienciájának kutatásában való alkalmazásra. Jelen cikk a témában több mint 25 éves, a Budapesti Neutron Centrum, a Magyar Nemzeti Múzeum és az ELTE Kőzettan-Geokémiai Tanszék közötti együttműködés főbb eredményeit mutatja be. Az írás tisztelgés Szakmány György archeometriai munkássága előtt.

Az újkőkort megelőző mezolitikum, a régibb kőkor vége – földtanilag a pleisztocén és holocén átmenete – mindmáig a hazai régészet egyik fehér foltjának számít. A rendelkezésünkre álló adatok alapján a Kárpát-medencét a késő Epigravettien-nek nevezett vadász-gyűjtögetők elhagyták a késő glaciális (a jégkorszak vége) elején. Ezután csak szórványos emberi megtelepüléssel számolhatunk a mezolit kultúrák megjelenéséig. Ezekről a lelőhelyekről viszont általában csak nagyon bizonytalan relatív vagy abszolút kronológiai adatok állnak rendelkezésre, így koruk és régészeti kulturális kapcsolataik tisztázása a paleolitikum-mezolitikum átmenetének kutatása szempontjából kiemelten fontos mind hazai, mind közép-európai szinten. E kérdéskör tisztázása érdekében a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézete kutatási programot indított, amely során az említett leletanyagok feldolgozása és egyes lelőhelyek terepi vizsgálata is zajlik.

Az első felelős magyar kormány az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején adta ki a Kossuth-bankókat. Ez a fizetőeszköz rövid életűnek bizonyult, a szabadságharc leverését követően használatát betiltották és be kellett szolgáltatni a hatóságoknak. Ennek ellenére a bankókat sokan megőrizték és így a nemzeti emlékezet részévé váltak. Közülük a Janus Pannonius Múzeum Új- és Legújabbkori Gyűjteményi Osztályának numizmatikai gyűjteményében két különleges példány található, melyen az 1849. október 6-án kivégzett Batthyány Lajos Johann Ludwig nevű orvosának feljegyzései olvashatóak. Tanulmányunkban röviden ismertetjük az első felelős magyar kormányfő kivégzésének körülményeit, majd a Kossuth-bankók történetét. Ezt követően térünk rá Johann Ludwig két feljegyzésének kétnyelvű közreadására. Végül a két tárgy gyűjteményezésének és a Ludwig család pécsi vonatkozásának történetével zárjuk sorainkat.

A pécsi Janus Pannonius Múzeum külső partnerek bevonásával 2009-től felújította az 1526-os mohácsi csata régészeti kutatását (ld. Bertók et al. 2020, 107–118) azzal a céllal, hogy az ütközet 500. évfordulójára megvalósulhasson a sorsdöntő eseménysor helyszínének pontos azonosítása, eseménysorának rekonstrukciója, és a csatában elhunyt katonák végső nyughelyének tudományos vizsgálata. E kutatás reményeink szerint lehetővé teszi azt is, hogy a nemzeti emlékhely kibővítése után a magyar hazáért végső áldozatot hozó hősöket végső nyughelyükre helyezzék. Mindez jó alkalmat jelent arra, hogy összefoglaljuk a legfontosabb korábbi kutatásokat és a 2020–21-ben végzett régészeti feltárás eredményeit.

A tanulmány fókuszában Enea Lanfranconi (1850–1895) pozsonyi mérnök, műgyűjtő Magyar Nemzeti MúzeumRégészeti- és Éremtárába került anyagának feldolgozása áll. A hatalmas kollekció eredetileg a maga korábanhíres, ritka (részben hungarica) könyv-, festmény- és metszetanyaggal rendelkezett, ellenben jelentős részét tettékki különböző régiségek. A megvásárolt hagyatékrész a rézkortól kezdődően egészen a késő népvándorlás korigterjed, nagyobb részét római kori kisleletek képezik. Egyes tételek más közgyűjteményekbe kerültek, melyek közülkét márványplasztikát sikerült a Szépművészeti Múzeumban azonosítani. Indokolt esetben több fémtárgy természettudományosvizsgálatátára (kézi röntgenfluoreszcens spektrometria, hXRF) is sor került.

A tanulmány az 1480-1490 között készült, egyes feltételezések szerint a kassai Szent Erzsébet-plébániatemplomból származó Mária Magdolna tiszteletére szentelt, a későbbiekben Berkibe került mellékoltár (Budapest, Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria) és a bártfai Szent Egyed-plébániatemplom három mellékoltárának (Szent Erzsébet-, Szűz Mária- és Szent Anna-oltár) stiláris, ikonográfiai és készítéstechnikai kapcsolatrendszerét tárgyalja a középeurópai régióban. Ezek az összefonódó szálak rávilágítanak Kassa és Bártfa szabad királyi városok vallási életére is. A tanulmány kiemelten tárgyalja Árpád-házi Szent Erzsébet, Mária Magdolna, férfiak és nők tömeges mártíromságának tiszteletét, azok képi megjelenítéseit, Szűz Mária, Szent Anna virágzó késő-középkori kultusza mellett.

Az 1921–1945 közötti években a magyar társadalom hétköznapjainak szerves részeként működött a leventeintézmény. Fennállásának első éveiben már több ezer leventeegyesület jött létre, mígnem minden településen, így az egész országban kiépült a szervezet. Heti szintű foglalkozások, zászlóavatások, nemzeti ünnepek, nyári táborok és különböző sportágakhoz kötődő versenyek keretezték az iskolát elhagyó ifjúság életét. Az intézmény már 1926-tól szorgalmazta az ún. leventemúzeumok létrehozását tárgyak és emlékek megőrzésére. E törekvés ellenére napjainkra kevés dokumentum maradt fenn a Horthy-korszak ifjúságnevelő szervezetéről és kiemelt eseményeiről. Különleges módon a Janus Pannonius Múzeum Új- és Legújabbkori Gyűjteményi Osztály gyűjteménye sokrétűen (írott, képi formátumban egyaránt) tárja elénk az első baranyai leventeverseny történéseit, melyet 1926. szeptember 5-én rendeztek meg Pécsett. Ez a leventeverseny a szerb megszállást követő időszak egyik kiemelt lokális eseményeként is értelmezhető, mely a lakosság és a sajtó érdeklődését is felkeltette, így a képet kiegészítik a helyi- és a leventesajtó tudósításai is. Tanulmányomban e versenyen keresztül mutatom be a szervezet helyi kiépülésének kezdeti folyamatait, a múzeum forrásanyaga és sajtóforrások segítségével.

A Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti és Örökségvédelmi Igazgatósága 2018 tavaszán kezdte meg az M30-as autópálya építéséhez kapcsolódó megelőző régészeti feltárásait. A Szalaszend–Nagy- és Kis¬hegy nevű lelőhely egy bronzkori földvártól délre fekvő területen került elő, ahol a 10. századi anyagot csupán néhány temetkezés képviselte, mégis egy igen fontos régészeti és embertani információt hordozó leletegyüttest rejtett magában. Embertani szempontból a legjelentősebb sír az SNR 407. számú férfié volt, akinek a maradványai sajátos módon engedtek betekintést a 10. századi népesség életmódjába. Az itt meg¬figyelt fogzománc-elváltozások olyan foglalkozáshoz kapcsolódó tevékenységhez köthetők, amelyhez mind¬két kézre szükség van, és egy szilárd, kemény tárgyat a fogak között kellett tartani, esetleg mozgatni.

Ceramics were subjected to organic residue analysis from two collections: a series of middle Copper Age (Bodrogkeresztúr) vessels hitherto known as ‘milk jugs’, curated in the Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, and a collection of early Baden (Boleráz) vessels from the recently discovered settlement of Gyo”r-Szabadrét-domb, in western Hungary. The aim of the analyses was to establish whether or not these vessels, often associated with milk based on typological criteria, were actually used to process, store or serve dairy products. The results of the analyses revealed that no dairy products could be securely identified in the so-called ‘milk jugs’. Nevertheless dairy products were identified in other vessel types.

Az európai és a hazai hárs-kultusz áttekintését adjuk. Amint a régi időkben, úgy ma is előszeretettel kapcsol a néphit legendákat, históriákat, neves személyeket a hársfákhoz. Munkánk során olyan dunántúli hársfákat vizsgáltunk meg, melyek amellett, hogy legendákat őriznek, méreteik, alakjuk és koruk miatt is elismerést érdemelnek. A dendrológiai mérések alapján Magyarország legnagyobb élő fája az ötvöskónyi kastélyparkban álló nagylevelű hárs. A szőkedencsi temetődombi kislevelű hársfa két főtörzsének együttes mérésekor az ötvöskónyinál nagyobb értéket kaptunk, azonban az alacsony elágazás miatt ezt az egyedet hátrébb soroltuk. A süttői hársat ritka összefogás övezi. A Magyar Nemzeti Múzeum megalapításának emlékére ültetett sopronhorpácsi kislevelű hárs ugyanakkor méltatlanul elhanyagolt. A nagycenki hársfasor, bár sokat vesztett egykori szépségéből, még mindig Európa egyik legszebb fasora.

A perkátai Forrás-dűlő középső bronzkori földvár és környezete adja a központi elemét annak az átfogó környezet- és településtörténeti vizsgálatsorozatnak, amely a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Örökségvédelmi Központ és a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének részvételével indult el. A projekt egyik kiemelt célja, hogy a földvár és közvetlen környezetének tájhasználat-intenzitását vizsgálja, valamint környezet- és tájtörténetét feltárja. jelen dolgozat a rendelkezésre álló történeti térképek és légifotók térinformatikai környezetben történő feldolgozásán keresztül a 18. századtól napjainkig eltelt mintegy 300 éves időszak tájhasználat-történetét szemlélteti. A tájtörténeti vizsgálat eredményei arra engednek következtetni, hogy a változatos geomorfológiával rendelkező kistáj különböző térszínein eltérő és differenciált tájgazdálkodás folyt, és a lassan terjeszkedő intenzív szántóföldi növénytermesztés nem érintett minden területet ezen a mezőföldi tájon. Több olyan pontot sikerült azonosítanunk, amelyek nehéz megközelíthetőségük miatt kikerültek az intenzív mezőgazdálkodás látóköréből. A Cikola-víz völgyének tájtörténete, valamint tájhasználat-intenzitás vizsgálata iránymutatóként szolgálhat a régészetileg érintett területek lehetséges bolygatottságának megítélésében is. Az írásos és térképi felmérés alapján lehetővé válik, hogy egy-egy régészetileg érintett terület lehetséges változásának és pusztulásának folyamatát rögzítsük.

Nagy feladatra vállalkozott a bonni LVRLandesmuseum csapata 2021-ben, amikor elkezdték a „Das Leben des BODI: Eine Forschungsreise ins frühe Mittelalter” (BODI élete: Kutatóút a kora középkorba) című kiállítás tervezését, amit egy kiemelkedő leletanyaggal rendelkező temetkezés köré építettek fel. A 2023 márciusában megnyílt kiállítás központi témája a kora középkori elit reprezentációja, illetve az ehhez kapcsolható temetkezések és tárgyak (1. kép). Ezek közé tartoznak a fémlemezekből (lamellákból) készített páncélok, amelyek Európa különböző részein a korszak számos temetkezésében előfordulnak. Hasonló páncélok az avar kori emlékanyagban is megtalálhatók; közülük is kiemelkedik a 2019-ben Derecske-Bikás-dűlő lelőhelyen talált sír lelete. A kiállításnak a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében található, Kölked-Feketekapu B és Kiskőrös-Vágóhíd lelőhelyekről előkerült páncélrészletek is részét képezik. Írásunk röviden összefoglalja a lamellás páncélok temetkezési szokásokban betöltött szerepének rövid kutatástörténetét és értelmezésük lehetőségeit.

Aki a Villány-Siklósi Borút turisztikai látványosságait felkeresi, nem is sejti, hogy a tájat uraló Szársomlyó-hegy lábánál, a szőlők között ókori romokat rejt a föld. A vidék mediterrán szépsége és klímája vonzotta a Római Birodalom késő császárkori elitjét, amelynek egy befolyásos, szenátori rangú családja ide építette luxusvilláját. A villa csak lassan fedte fel jelentőségét és műkincseit. Fürdőházának feltárása után egy szerencsétlenül elrendelt mélyszántás táblákban forgatta ki a földből a mozaikpadlók darabjait. A Magyar Nemzeti Múzeum 2016-tól hosszú szünet után újra kutatja a lelőhelyet. Az ásatások napvilágra hozták a villa lakomatermét, amelynek padlóját egykor a római mozaikművészet legszebb alkotásait idéző színpompás padló borította. A római üvegművesség remekei, egy boros készlet darabjai is előkerültek. A nagyharsányi villának jelentősége van a Seuso-kincs kutatásában is. A feltárt lakomaterem belsőépítészeti, tárgyi luxusa bizonyította, hogy a késő római kori Pannoniában jelen volt az a művelt és gazdag birodalmi arisztokrácia, amely a Seuso-kincshez hasonló minőségű ezüstedényeket birtokolhatott, és amely értette a korszak elitjének klasszikus műveltségre épülő irodalmi és vizuális kultúráját és beszélt annak kifinomult nyelvén.

Jelen tanulmány a nemzeti zenetanítás, a kulturális élet kialakulását, annak folyamatát mutatja be a kezdetektől az államosításig. Ennek keretében arra kíván válaszolni, kik ennek az irányítói, fenntartói és működtetői. Neves városok, egyesületek és iskolaalapítók szerepe, feladata kerül megnevezésre. Tanmenetekből, évkönyvekből, minisztériumi rendeletekből, hagyatékfeldolgozásból, helytörténeti múzeumok jegyzeteiből dokumentumelemzéssel nyert adatok alapján a koncert- és művészeti élet példáival összefüggésben kialakuló iskolarendszerekről kapunk képet. Fő cél bemutatni a nemzeti elem feltűnését az ének-zene tanítás és a kulturális élet színterein. Mindezt abban a kontextusban, hogy a felvázolt fejlődési folyamat a Trianoni békeszerződés előtti virágzó magyar városokból indult el, és végigélte a világégések kulturális, gazdasági és társadalmi rombolásait.

A napjainkban megkerülhetetlennek számító digitális tartalmak között az egyik legfontosabb, vizuálisan leginkább reprezentatív anyagot az archív fotográfiai gyűjtemények jelentik. Ezek digitalizálása állományvédelmi okok miatt is kiemelten fontos, hiszen az állagromlás komoly veszélyt jelent számukra, még a legakkurátusabban felszerelt és optimalizált raktárakban is. A közgyűjteményi szektor (GLAM sector = Galleries, Libraries, Archives, Museums) hazai és nemzetközi képviselői is csak az utóbbi egy-két évtizedben tettek szignifikáns lépéseket fotóanyagok megmentése és tömeges digitalizálása, közzététele érdekében. Az egyik érdekes és tanulságos példa a New York Times fotóarchívumának digitalizálása, ami a Google Cloud közreműködésével valósult meg. A mesterséges intelligencia bevonásának köszönhetően közös munkájuk a feldolgozásban és adatbázis-építésben is igen előremutató eredményt hozott. Magyar területen hasonló az MTI Fotóarchívuma, amit jelenleg az MTVA gondoz. Itt kétféleképpen valósul meg a digitalizált anyag metaadatolása: az archívum munkatársai által végzett címkézés mellett itt is alkalmaznak algoritmusokat, az arcfelismerés alapján azonosított fényképek feldolgozásában hazai viszonylatban progresszív kísérleteket folytatnak.Említésre méltók továbbá a nagyobb múzeumok (Néprajzi, Magyar Nemzeti, Magyar Fotográfiai ~) digitalizálási stratégiái és a támogatásukra létrehozott Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia (KDS) is. A levéltárak, könyvtárak vagy akár az egykori állami tervezővállalatok anyagait őrző Lechner Tudásközpont is folyamatosan dolgozza fel és digitalizálják a gyűjteményében található fotóanyagot, különböző prioritások és lehetőségek (támogatások) mentén.Szintén KDS-finanszírozás keretében keretében adódott lehetőség a Budapest Főváros Levéltárába bekerült Főfotó Vállalat egykori riporteri osztálya által készített anyag tömeges digitalizálására. Az anyaghoz kapcsolódó nyilvántartófüzetek mindössze a képek feléhez adott valamennyi támpontot, (amelyekkel később a mesterséges intelligencia által össze is lettek fűzve), azonban ennél alaposabb, darabszintű feldolgozás, leírás és adatbázis nem készült a képek közzététele előtt. Ez a körülmény és a mass digitisation (válogatás nélküli teljes anyag tömeges digitalizálása) előzmény nélkülinek mondható a magyar közgyűjteményi közegben, számos kérdést vetett fel és fontos tanulságokkal szolgált mind az őrző gyűjtemény, mind a digitalizálást és közzétételt végző Arcanum Kft., mind pedig a crowdsourcingon keresztül az azonosításba, adatolásba is bekapcsolódó hétköznapi felhasználók számára.
 Kép forrása: A szerző felvétele

AbsztraktA tanulmány három, a szobi kelta temetőből a Magyar Nemzeti Múzeumba került edényt mutat be, amelyek ugyan nem ismeretlenek a tudományos közönség számára, és különböző aspektusokból korábban már többen foglalkoztak velük, de a minden részletre kiterjedő publikálásuk eddig még nem történt meg. A leletek a magyarországi késő vaskor kutatásának egyik kulcsfontosságú lelőhelyéről kerültek napvilágra, éppen ezért a rövid tanulmány célja az eredeti dokumentációk áttekintésén és a modern digitális módszereken alapuló szakszerű közlés, valamint az újabb adatokon és jelenlegi kutatási eredményeken alapuló kontextusba helyezés.In the focus of this paper stand three remarkable vessels with characteristic decorative elements of the late Iron Age, associated with the La Tène material culture of Central and Eastern Europe. The finds from one of the key sites of the late Iron Age research in Hungary were brought to the Hungarian National Museum from the cemetery of Szob. These pots are not unknown to the scientific community, they have been dealt with in various aspects in the past. However, the full details have not yet been published. The aim of this short study is to publish these vessels precisely, based on a review of the original documents and using modern digital methods. It also examines and contextualizes these important findings in the light of recent data and research.

Статья посвящена истории интеллектуальных взаимодействий Археологического института имени Н.П. Кондакова в Праге, созданного усилиями русских эмигрантов, и венгерских исследователей. В статье реконструируются магистральные направления этих контактов, связанные, главным образом, с именами Н. Феттиха и Д. Моравчика, анализируются взгляды русских ученых на венгерскую археологию, обрисовываются поля сотрудничества. Автор делает акцент, что и русским эмигрантам, и их венгерским коллегам пришлось взаимодействовать в сложную и противоречивую эпоху, связанную с последствиями Первой мировой войны и крушения империй. В заключении делается вывод о высокой результативности российско-венгерских научных контактов. Регулярный научный информационный обмен в межвоенную эпоху, отмеченную политической и экономической нестабильностью, нарастанием международных противоречий, имел огромное значение. Библиографические ссылки Аксенова Е.П. Институт им. Н.П. Кондакова: попытки реанимации (по материалам архива А.В. Флоровского) // Славяноведение. 1993. № 4. С. 63–74. Детлова Е.В., Ковалев М.В., Кузьминых С.В., Наглер А.О. Распад империй и судьбы европейской археологии: размышления о конференции в Госларе // РА. 2020. № 1. С. 188–191. Беляев Н.М. Очерки по византийской археологии // Seminarium Kondakovianum. 1929. T. III. C. 49–132. Клетнова Е.Н. Eurasia Septenrionalis Antiqua, том V. Helsinki, 1930 // Seminarium Kondakovianum. 1931. T. IV. С. 298–300. Ковалев М.В. Саратовский университет и Археологический институт имени Н.П. Кондакова в Праге: к истории взаимоотношений (1928–1936) // Известия Саратовского университета. Новая серия. Сер. История. Международные отношения. 2019. Т. 19. № 4. С. 537–546. Ковалев М.В., Шереш А. Венгерский археолог Нандор Феттих и его связи с русскими учеными-эмигрантами // Славяноведение. 2019. № 4. C. 24–36. Комар А.В. Комплекс из Макартета и ритуальные памятники гуннского времени // Гуннский форум. Проблемы происхождения и идентификации культуры евразийских гуннов / Отв. ред. С.Г. Боталов. Челябинск: Рифей, 2013. С. 88–109. Кондаков Н.П. Рец.: Гампель. «Древности Венгрии». 1905 // Известия Отделения русского языка и словесности Императорской Академии наук. 1906. Т. XI. Кн. 4. С. 446–466. Мельников Е. Fehér Géza. A bolgär-török müveltség emlékei és Magyar őstörténeti vonatkozásaik. Les monuments de la culture protobulgare et leurs relations hongroises // Seminarium Kondakovianum. 1932. T. V. С. 329–330. Мельников Е. J. Németh. Die Inschriften des Schazes von Nagy-Szent-Miklós. Mit zwei Anhängen: I. Die Sprache der Petschenegen und Komanen. II. Die ungarische Kerbschrift // Seminarium Kondakovianum. 1933. T. VI. C. 244. Моравчик Ю. Происхождение слова TZITZAKION // Seminarium Kondakovianum. 1931. T. IV. С. 69–76. Отчет о работах Семинария имени Н.П. Кондакова (Seminariun Kondakovianum) в Праге за первый год его существования (по 17 февраля 1926 г.) // Сборник статей, посвященных памяти Н.П. Кондакова. Прага: Seminarium Kondakovianum, 1926. С. 297–298. Отчет о работах Семинария имени Н.П. Кондакова (Seminarium Kondakovianum) за второй год его существования (по 17 февраля 1927 г.) // Seminarium Kondakovianum. 1927. Т. I. С. 339–341. Отчет о работах Семинария имени Н.П. Кондакова (Seminarium Kondakovianum) за третий год его существования (по 17 февраля 1928 г.) // Seminarium Kondakovianum. 1928. T. II. С. 377–379. Отчет о работах Семинария имени Н.П. Кондакова (Seminarium Kondakovianum) за четвертый год его существования (по 17 февраля 1929 г.) // Seminarium Kondakovianum. 1929. T. III. С. 328–330. Пейковска П. Предговор // Унгарски учени за България. XIX в. – средата на XX в?. / ????. ???????????. ?????: ????????? ? ?????, 2003. ?.?7?24. в. / сост. Пейковска П. София: Отечество – София, 2003. С. 7–24. Расовский Д.А. Печенеги, торки и берендеи на Руси и в Угрии // Seminarium Kondakovianum. 1933. T. VI. С. 1–65. Расовский Д.А. Половцы. II. Расселение половцев // Seminarium Kondakovianum. 1936. T. VIII. С. 161–182. Росов В.А. Семинариум Кондаковианум. Хроника реорганизации в письмах. 1929–1932. СПб.: б.и., 1999. 165 с. Фодор И. К вопросу о погребальном обряде гуннов Восточной и Центральной Европы // Труды III Международного конгресса средневековой археологии евразийских степей «Между Востоком и Западом: движение культур, технологий и империй» / Ред. Н.Н. Крадин, А.Г. Ситдиков. Владивосток: Дальнаука, 2017. С. 267–272. Bartucz L. Die Skelettreste von Körösladány // ESA. 1930. Vol. 5. S. 66–73. Cambridge University Library: Manuscripts. MINNS. Add. 7722. Box 1. Folder F. N. Fettich. Fehér G. Le titre des khans bulgares d’après l’inscription du cavalier de Madara // L’art byzantine chez les Slaves. Les Balkans. Premier recueil dédié à la mémoire de Théodore Uspenskij. Paris: P. Geuthner, 1930. P. 3–8. Fettich N. Die Tierkampfscene in der Nomadenkunst // Сборник статей, посвященных памяти Н.П. Кондакова. Прага: Seminarium Kondakovianum, 1926. С. 81–92. Fettich N. Eine Gotische Silberschalle im Ungarischen Nationalmuseum // Seminarium Kondakovianum. 1928. T. II. С. 105–111. Fettich N. Bronzeguss und Nomadenkunst auf Grund der ungarländischen Denkmäler mit einem Anhang von L. Barttucz über die anthropologischen Ergebnisse der Ausgrabungen von Mosonszentjános, Ungarn. Prag: Seminarium Kondakovianum, 1929. 96 s. Fettich N. Über die ungarländischen Beziehungen der Funde ksp. Perniö, Tyynelä, Südwestfinnland // ESA. 1930. Vol. 5. S. 52–65. Gyárfás I. A jász-kunok története. Kecskemét: Nyomatott Szilády Károlynál, 1870. I. kötet. 614. old.;1873. II. kötet. 488. old.; Szolnok: Nyomatott Bakos Istvánnál, 1883. III. kötet. 796. old.; Budapest: Nyomatott Neuwald Illés könyvnyomdájában, 1885. IV. kötet. 438. old. Hampel J. Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn. Braunschweig: Druck und Verlag von Friedrich und Son, 1905. Bd. I. 856 s.; Bd. II. 1006 s.; Bd. III. 580 s. Jankó L. A pápai avarkori sírleletek // AÉ. 1939. 52. kötet.124–141. old. Jerney J. Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844 és 1845. Pest: A Szerző Tulajdona, 1851. I. köt. 332. old.; II. köt. 320. old. Kansalliskirjasto. Käsikirjoituskokoelmat. Coll. 230. Tallgren A.M. Box 3. Kossányi B. Az úzok és kománok történetéhez a XI–XII. században // Századok. 1924. 58. évf. 1–6. sz. 519–537. old. MTA Könyvtár. Gy. Moravcsik. Nagy L. Római régiségek Dunaszekcsőről // AÉ. 1931. 45. kötet. 267–271. old. OD ÚDU AV ČR. AINPK. KI–12. Alföldi A. OD ÚDU AV ČR. AINPK. KI–13. Fettich N. OD ÚDU AV ČR. AINPK. KI–14. Moravcsik G. Radnóti A. Római kutatások Ságváron // AÉ. 1939. 52. kötet.148–164. old. Rhé Gy., Fettich N. Jutas und Öskü: zwei gräberfelder aus der völkerwanderungszeit in Ungarn mit einem antropologischen anhag von L. Bartucz. Prag: Seminarium Kondakovianum, 1931. 90 s. Roerich G. N. Fettich: Bronzeguss und Nomadenkunst auf Grund der ungarländischen Denkmäler mit einem Anhang von L. Barttucz über die anthropologischen Ergebnisse der Ausgrabungen von Mosonszentjános, Ungarn // Jornal of Urusvati Himalayan Research Institute. 1931. Vol. I. № 1. P. 94–96. Rásonyi L. Der Volksname берендей // Seminarium Kondakovianum. 1933. T. VI. С. 219–226. Rásonyi L. Les noms de tribus dans le «Слово о полку Игореве» // Seminarium Kondakovianum. 1936. T. VIII. C. 293–299. Rykov P.S. Aknasír a Sinowjewka (Petrowi kerület, Saratow-i kormányzóság) falu melletti dombban // AÉ. 1928. 42. kötet. 225–228. old. Szabó J.B. «Magrebiták», úzok – «kunok», berendek és besenyők: Egy XII. századi keleti betelepülés nyomában // Hadtörténelmi Közlemények. 2016. 129. évf. 1. sz. 148–159. old. Toll N.P. Bronzedolche der Samlung Zichy // ESA. 1929. Vol. IV. S. 183–188. Toll, N. P., Rasovskii, D. A. L’art byzantine chez les Slaves. Les Balkans. Premier recueil dédié à la mémoire de Théodore Uspenskij. Paris, Paul Geuthner, 1930 // Seminarium Kondakovianum. 1931. T. IV. С. 296–298. A történelem világa: Rhé, Gyula, und Fettich, Nándor: Jutás und Öskü // Literatura – Beszámoló a Szellemi Életről. 1931. VI. évf. 1. szám. 64. old. Vamos F. Attilas Hauptlager und Holzpaläste // Seminarium Kondakovianum. 1932. T. V. С. 145–146. Zaharov A.A., Arendt V.V. Studia Levedica: Regeszeti adatok a magyarsag IX szazadi fortenetehez. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 1935. 80 s.

Статья посвящена предварительной публикации набора артефактов из грунтового могильника у с. Комаровка Ульяновской области. Предметы происходят из разрушенного несанкционированными раскопками погребения, совершенного по обряду кремации с преднамеренным повреждением погребального инвентаря. В состав анализируемого комплекса входят длинный однолезвийный клинок, наконечник копья и боевой нож, а также предметы конского снаряжения, украшения и детали костюма. Вероятная датировка комплекса - середина - вторая половина VI в. н.э. Наличие клинкового оружия и особенности погребального обряда делают публикуемый комплекс уникальным для именьковской культуры. Аналогии составляющим его артефактам обнаруживаются в материалах Северного Кавказа и Подунавья, а также Западной Сибири. Появление их в Среднем Поволжье может быть связано с культурными взаимодействиями периода формирования Аварского и Тюркского каганатов. С этими же событиями, вероятно, связано складывание нового набора военного снаряжения именьковского населения, включающего, наряду с луком и стрелами, оружие ближнего боя и пластинчатый доспех. Библиографические ссылки Айбабин А.И. Крым в середине III - начале VI века (период миграций) // Крым, Северо-Восточное Причерноморье и Закавказье в эпоху средневековья IV-XIII века. М.: Наука, 2003. С. 10−26. Альбом древностей мордовского народа / под ред. Института истории Академии наук СССР. Саранск: Издание Мордовского научно-исследовательского института, 1941. 137 с. Аксенов В.С. К вопросу об уровне вооруженности населения салтовской культуры (по материалам погребений с сожжением Сухогомольшанского и Красногорского могильников) // Вісник Харківського державного університету. 1998. № 413: Історія. Вип. 30. С. 39−51. Аксенов B.C., Михеев В.К. Население хазарского каганата в памятниках истории и культуры. «Сухогомольшанский могильник VIII-X вв.» / Хазарский альманах. Т. 5. Киев-Харьков, 2006. 308 с. Амброз А.К. Бирский могильник и проблемы хронологии Приуралья в IV-VII вв. // Средневековые древности евразийских степей/ Отв. ред. С.А. Плетнева. М.: Наука, 1980. С. 3−56. Амброз А.К. О двупластинчатых фибулах с накладками - аналогии к статье А.В. Дмитриева // Древности эпохи Великого переселения народов V-VIII веков / Отв. ред. А. К. Амброз, И. Ф. Эрдели. М.: Наука, 1982. С. 107−120. Ахмедов И.Р. Проблема «финального» периода культуры рязано-окских финнов (к современному состоянию вопроса) // Археология Восточной Европы в I тысячелетии н. э. Проблемы и материалы / Раннеславянский мир. Археология славян и их соседей. Вып. 13 / Отв. ред. И.В. Исланова, В.Е. Родинкова. М.: ИА РАН, 2010. С. 7–34. Ахмедов И.Р. Клинковое оружие рязанских финнов во II-VII вв. // Труды IX (XX) Всероссийского археологического съезда в Казани. Т. II / Ред. А.Г. Ситдиков, Н.А. Макаров, А.П. Деревянко. Казань: Отечество, 2014. С. 275−279. Ахмедов И.Р. Об одном типе мечей рязано-окских финнов в VI в. н. э. // Лесная и лесостепная зоны Восточной Европы в эпохи римских влияний и Великого переселения народов. Конференция 4. Ч. 2. Тула: Гос. музей-заповедник «Куликово поле», 2019. С. 23-71. Баранов В.С., Бугров Д.Г., Ситдиков А.Г. Музей Болгарской цивилизации. Т.2. История тюрко-болгарской цивилизации. Казань: Главдизайн, 2016. 254 с. Белорыбкин Г.Н. Золотаревское поселение. СПб.: ИИМК РАН, 2001. 191 с. Богачев А.В. К эволюции калачиковидных серег IV-VII вв. в Волго-Камье // Культуры евразийских степей второй половины I тысячелетия н.э. Самара, 1996. С. 99−114. Богачев А.В., Вязов Л.А., Гасилин В.В., Мышкин В.Н., Серых Д.В. Кармалинское городище // Средневековье. Великое переселение народов (по материалам археологических памятников Самарской области) / Отв. редактор А.В. Богачев. Самара, 2013. С. 119−163. Бугров Д.Г. Женский костюм именьковской культуры как этнокультурный индикатор (опыт реконструкции женской одежды именьковской культуры (по материалам Коминтерновского II могильника) // Исторические истоки, опыт взаимодействия и толерантности народов Приуралья. Материалы международной научной конференции. К 30-летию Камско-Вятской археологической экспедиции. Ижевск, 2002. С. 227−233. Буров Г.М. Именьковская культура в Ульяновском Поволжье // Древности Среднего Поволжья / Отв. ред. Г. И. Матвеева. Куйбышев: Изд-во КуГУ, 1985. С. 111−130. Валиев Р.Р. Новый памятник «коминтерновского типа» именьковской культуры // Археология Евразийских степей. 2018. № 1. С. 211–226. Валиев Р.Р. Новославский II могильник: проблемы интерпретации и перспективы исследований // Кочевые империи Евразии в свете археологических и междисциплинарных исследований. IV Международный конгресс средневековой археологии евразийских степей, посвященный 100-летию российской академической археологии. Книга 1 / Отв. ред. Б.В. Базаров, Н.Н. Крадин. Улан-Удэ: Изд-во БНЦ СО РАН, 2019. С. 109–116. Васюткин С.М., Останина Т.И. Старо-Кабановский могильник - памятник мазунинской культуры в Северной Башкирии // Вопросы истории и культуры Удмуртии. Устинов: Удмуртия, 1986. С. 64−125. Введенский В.И., Вязов Л.А., Каравашкина Е.А. Макарова Е.М., Панин А.В., Петрова Д.А. Пономаренко Д.С., Харченко В.Л. Исследования в Ульяновском Предволжье // Археологические открытия. 2016 год / Отв.ред. Н.В. Лопатин. М.: Институт археологии РАН, 2018. С. 297−299. Виноградов С.И. Вооружение и военное дело населения Доно-Донецкой лесостепи во второй половине VIII – начале X вв. (салтово-маяцкая культура). Дисс. … канд. истор. наук. Воронеж, 2017. 219 с. Вихляев В.И. Культурные связи сурско-цнинской мордвы с аланскими племенами Северного Кавказа и Дона во второй половине I тыс. н.э. // Материалы по археологии и этнографии Мордовии. (Труды МНИИЯЛИЭ. Выпуск 45). Саранск, 1974. С. 57-69. Вязов Л.А. О происхождении топоров именьковской культуры // Актуальные вопросы археологии Поволжья. К 65-летию студенческого научного археологического кружка Казанского университета / Отв. ред. С.И. Валиулина. Казань: ЯЗ, 2012. С. 43–53. Вязов Л.А., Петрова Д.А. Комаровский могильник (предварительная публикация) // Культуры степей Евразии второй половины I тысячелетия н.э.: Материалы к V Международной археологической конференции. Самарский областной историко-краеведческий музей им. П.В. Алабина. Самара, 2013. С. 15−20. Вязов Л.А., Гришаков В.В., Мясников Н.С. Особенности керамических комплексов памятников Среднего Посурья эпохи Великого переселения народов // Вояджер: мир и человек: теоретический и научно-методический журнал. 2016. № 6. С. 66−111. Вязов Л.А., Семыкин Ю.А. Городище и селище Новая Беденьга: эпоха Великого переселения народов в Ульяновском Предволжье (Археология Симбирского-Ульяновского Поволжья. Вып. 1). Ульяновск: НИИ истории и культуры им. Н.М. Карамзина, 2016. 227 с. Гавритухин И.О., Иванов А.Г. Погребение 552 Варнинского могильника и некоторые вопросы изучения раннесредневековых культур Поволжья // Пермский мир в раннем средневековье. Ижевск: Удмурсткий институт истории, языка и литературы УрО РАН, 1999. С. 99−159. Галимова М.Ш., Лыганов А.В., Хисяметдинова А.А., Гольева А.А., Бугров Д.Г., Аськеев И.В., Шаймуратова (Галимова) Д.Н., Аськеев О.В., Хейно М.Т., Аськеев А.О., ван дер Валк Т., Печнерова П., Дален Л., Аспи Й. Пестречинские стоянки эпохи раннего металла и раннего железа в Нижнем Прикамье и их природное окружение / Археология Евразийских степей. № 4. Казань, 2019. 276 с. Генинг В.Ф., Казаков Е.П., Хлебникова Т.А., Вайнер И.С., Валеев Р.К., Стоянов В.Е. Археологические памятники у села Рождествено. Казань: Изд-во Казанского ун-та, 1962. 127 с. Генинг В.Ф. Памятники у с. Кушнаренково на р. Белой (VI-VII вв. н. э.) // Исследования по археологии Южного Урала. Уфа: БФАН СССР, 1977. С. 92−107 Голдина Р.Д., Бернц В.А. Тураевский I могильник – уникальный памятник эпохи великого переселения народов в Среднем Прикамье. Ижевск: Изд-во “Удмуртский университет”, 2010. 500 с. Голдина Р.Д., Перевозчикова С.А., Голдина Е.В. Могильник VI-IX вв. у д. Верх-Сая в Кунгурской лесостепи / Материалы и исследования Камско-Вятской археологической экспедиции. Т. 19. Ижевск, 2018. 720 с. Голдина Р.Д., Сабиров Т.Р., Сабирова Т.М. Погребальный обряд Тарасовского могильника I–V вв. на Средней Каме. Т. III / Материалы и исследования Камско-Вятской археологической экспедиции. Т. 29. Казань, Ижевск: Институт археологии им. Халикова АН РТ, Удмуртский университет, 2015. 297 с. Голубев А.М. Еволюція клинкової зброї кочівників раннього середньовіччя // Археологія. 2015. № 4. С. 62−76. Горбунов В.В. Военное дело населения Алтая в III-XIV вв. Ч. II: Наступательное вооружение (оружие). Бурнаул: Изд-во Алт. ун-та, 2006. 232 с. Гришаков В.В., Зеленев Ю.А. Мурома VII-XI вв.: Учебное пособие. Йошкар-Ола, 1990. 77 с. Гришаков В.В., Седышев О.В. Снаряжение верхового коня (по материалам Чулковского могильника) // Поволжская археология. 2013. № 4 (6). С. 107−117. Дмитриев А.В. Раннесредневековые фибулы из могильника на р. Дюрсо // Древности эпохи Великого переселения народов V-VIII веков / Отв. ред. А. К. Амброз, И. Ф. Эрдели. М.: Наука, 1982. С. 69−106. Дмитриев А.В. Могильник Дюрсо - эталонный памятник древностей V-IX веков // Крым, Северо-Восточное Причерноморье и Закавказье в эпоху Средневековья. IX-XIII века. М.: Наука, 2003. С. 200-206. Ефименко П.П. Иваньковский и Гавердовский могильники древней мордвы // Материалы по археологии и этнографии Мордовии. Саранск, 1975. Вып. 48. С. 7−36. Измайлов И.Л. Появление и ранняя история стремян в Среднем Поволжье // Военное дело древнего и средневекового населения Северной и Центральной Азии. Новосибирск: 1990. С. 61−70. Измайлов И.Л. Оружие ближнего боя волжских булгар X-XIII вв. (копья и боевые топоры) // Археология Волжской Булгарии: проблемы, поиски, решения / Отв. ред. Ф.Ш. Хузин. Казань: ИЯЛИ им. Г. Ибрагимова АНТ, 1993. С. 77−106. Казаков Е.П. Исследования Раннеболгарской экспедиции в зонах водохранилищ Волго-Камского каскада Татарстана. Казань, 1993 / Архив ИА РАН. Ф.1. Р.1. № 17427. Казаков Е.П. Коминтерновский II могильник в системе древностей эпохи тюркских каганатов // Культуры евразийских степей второй половины I тысячелетия н.э. (вопросы хронологии). Материалы II международной археологической конференции. Самара, 17-20 ноября 1997 г. – Самара, 1998. С. 97−150. Казаков Е.П. Этнокультурная ситуация IV-VII вв. н.э. в Среднем Поволжье // Finno-Ugrica. 2011. № 12-13. С. 8−39. Казанский М.М., Мастыкова А.В. Хронологические индикаторы древностей постгуннского времени на Северном Кавказе // Верхнедонской Археологический Сборник. Липецк, 2010. Вып. 5. С. 93–104. Калинин Н.Ф., Халиков А.Х. Именьковское городище // Материалы и исследования по археологии СССР. № 80. М.: Наука, 1960. С. 226−250. Кочкина А.Ф., Сташенков Д.А. Исследование Жигулевского археологического комплекса // Археологические открытия в Самарской области 2017 года. Самара: «Издательство СНЦ», 2018. С. 38–39. Лещинская Н.А. Вятский край в пьяноборскую эпоху (по материалам погребальных памятников I–V вв. н.э.). (Материалы и исследования Камско-Вятской археологической экспедиции. Т. 27). Ижевск: Удмуртский университет, 2014. 472 с. Магомедов Б.В. Черняховская культура. Проблема этноса (Monumenta Studia Gothica. Tom 1). Lublin: Wydawnictwo Universitetu Marii Curie-Skłodowskiej, 2001. 276 с. Малашев В.Ю., Яблонский Л.Т., Степное население Южного Приуралья в позднесарматское время: по материалам могильника Покровка 10. М.: Восточная литература, 2008. 365 с. Мажитов Н.А. Бахмутинская культура. Этническая история населения Северной Башкирии середины I тысячелетия нашей эры. М., 1968. 162 с. Мастыкова А.В. Женский костюм Центрального и Западного Предкавказья в конце IV - середине VI в. н.э. М., 2009. 500 с. Матвеев Р.В. Вооружение населения Волго-Вятского междуречья в конце II - IV вв. н.э. Дисс. … канд.истор.наук. Казань, 2013. 183 с. Матвеева Г.И. Среднее Поволжье в IV-VII вв. н.э.: именьковская культура: Учебное пособие. Самара, 2003. 160 с. Мошкова М.Г. Савроматы и сарматы в Волго-Донском междуречье, Южном Приуралье и Северном Причерноморье // Степи европейской части СССР в скифо-сарматское время / Археология СССР / Отв. ред. тома А.И. Мелюкова. М.: Наука, 1989. С. 153−214. Никитина А.В. Некоторые случайные находки эпохи Великого переселения народов и раннего средневековья Ульяновского региона // Вояджер: мир и человек. № 8. Самара, 2017. С. 59−86. Обломский А.М. Поселение Замятино-7 // Острая Лука Дона в древности. Замятинский археологический комплекс гуннского времени / Раннеславянский мир. Вып. 6. / Под ред. А. М. Обломский. М: ИА РАН, 2004. С. 37−56. Петербургский И.М. Второй Старобадиковский могильник // Вопросы древней истории мордовского народа. (Труды МНИИЛИЭ. Вып. 80). Саранск: Мордов. кн. изд-во, 1987. С. 50−78. Плетнева С.А. От кочевий к городам. Салтово-маяцкая культура / МИА. № 142. М.: Наука, 1967. 209 с. Полесских М.Р. Армиевский могильник // Археологические памятники мордвы первого тысячелетия нашей эры. / Отв. ред. Г.А. Федоров-Давыдов. Саранск: Мордов. кн. изд-во, 1979. С. 5−57. Руденко К.А. Клад железных топоров с Тетюшского II городища в Татарстане эпохи раннего средневековья // Теория и практика археологических исследований. 2014. № 1. С. 42−60. Седышев О.В. Снаряжение верхового коня у древней мордвы в III–ХIII вв. Дисс. … канд. истор.наук Саранск, 2004. 191 с. Смиленко А.Т., Брайчевский М.Ю. Черняховское поселение в селе Леськи близ города Черкассы // История и археология юго-западных областей СССР начала нашей эры / МИА № 139. М.: Наука, 1967. С. 35–61. Старостин П.Н. Исследования V Маклашеевского могильника Казань, 1988 / Архив ИА АН РТ. Ф.14. О.1. Ед.хр. 212. Старостин П.Н. Памятники именьковской культуры / САИ. Вып. Д1-32. М.: Наука, 1967. 97 с. Старостин П.Н., Чижевский А.А. Раскопки Маклашеевского V могильника и Маклашеевского селища в 1990 г. // Историко-археологические исследования Поволжья и Урала. Материалы III Халиковских чтений (г. Болгар, 27-30 мая 2004 г.). Казань: Изд-во “Школа”, 2006. С. 162–192 Сташенков Д.А. О ранней дате именьковской культуры // 40 лет Средневолжской археологической экспедиции. Краеведческие записки. Вып. XV. Самара: ООО “Офорт,, 2010. С. 111–125. Сташенков Д.А. Раскопки на Жигулевском селище и Жигулевском II грунтовом могильнике // Итоги археологических исследований в Самарской области в 2013 году. Материалы научных экспедиций. Самара: «Издательство СНЦ», 2014. С. 82–124. Сташенков Д.А., Кочкина А.Ф., Салугина Н.П. Керамика из погребений Жигулевского II грунтового могильника: морфология и технико-технологический анализ // Археология Евразийских степей. 2019. № 6. С. 177–197. Сташенков Д.А., Салугина Н.П. О кремационных погребениях хазарской эпохи в Самарском Поволжье (по материалам Жигулевского II грунтового могильника) // Европа от Латена до Средневековья: варварский мир и рождение славянских культур: К 60-летию A.M. Обломского / Раннеславянский мир. Вып. 19. М.: ИА РАН, 2017. С. 317–325. Степанов П.Д. Ош-Пандо. Саранск: Морд. кн. изд-во, 1967. 211 с. Степанов П.Д. Селище у с. М. Кандарать Ульяновской области // Археологические открытия 1970 г. М., 1971. Сунгатов Ф.А. Турбаслинская культура (по материалам погребальных памятников V-VIII вв. н.э.). Уфа: Гилем, 1998. 169 с. Терпиловский Р.В. Ранние славяне Подесенья III-V вв. Киев, 1984. 124 с. Чиндина Л.А. Могильник Рёлка на Средней Оби. Томск: Изд-во Томского ун-та, 1977. 193 с. Шитов В.Н. Меч с клеймом Ulfbert из Шокшинского могильника // Археологические исследования в Окско-Сурском междуречье / Труды МНИИЛИЭ. Вып. 107). Саранск, 1992. С. 116−118. Шитов В.Н. Шокшинский могильник: два погребения с монетами // Средневековые памятники Окско-Сурского междуречья /Труды МНИИЛИЭ. Вып. 99. Саранск: Мордов. кн. изд-во, 1990. С. 21−31. Циркин А.В. Древковое оружие мордвы и его хронология // СА. 1984. №1. С. 123−133. Balogh C. A Mezőszilas type pendant from Grave 14 of the Mélykút-Sánc-dűlő cemetery // Thesaurus Avarorum. Magyar Nemzeti Múzeum; Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézet; Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet. Budapest, 2012. P. 269−286. Godłowski K. The Chronology of the Late Roman and Early Migration Periods in Central Europe // Zeshyty Naukowe Uniwersytetu Jagellionskiego. Prace Archeologiczne. Z. 11. – Kraków, 1970. 126 p. Csiky G. Avar-Age Polearms and Edged Weapons. Classifi cation, Typology, Chronology and Technology // East Central and Eastern Europe in the Middle Ages, 450–1450. Vol. 32. Leiden – Boston: Brill, 2015. 529 p. Dobos A. Gepidic fi nds from Capusu Mare (Cluj county) // Ephemeris Napocensis. 2009. Vol. 19. P. 219−242. Godłowski K. Kultura przeworska // Prahistoria ziem polskich. Wrocław-Warszawa-Kraków-Gdańsk: Ossolineum, Wydawnictwo PAN, 1981. T. V: Późny okres lateński i okres rzymski. S. 57–135. Ivanišević V. Late Antique cities and their environment in Northern Illyricum // Hinter den Mauern und auf dem offenen Land - Leben im Byzantinischen Reich (Byzanz zwischen Orient und Okzident. Issue 3). Mainz, 2016. P. 89−99. Ivanišević V., Špehar P. Early Byzantine fi nds from Čečan and Gornji Streoc (Kosovo) // Starinar. Issue 55. 2005. P. 133-159. Kontny B. Czas wojny czy czas dobrobytu? : zmiany w obrazie wyposażenia w broń grobów kultury przeworskiej w rozwiniętym odcinku fazy B2 // Studia i Materiały Archeologiczne. 2005. 12. S. 59-88. Kontny B. The war as seen by an archaeologist. Reconstruction of barbarian weapons and fi ghting techniques in the Roman Period based on the analysis of graves containing weapons. The case of the Przeworsk Culture // The Enemies of Rome. Proceedings of the 15th International Roman Military Equipment Conference, Budapest 2005. Journal of Roman Military Equipment Studies. 16. 2008. P. 107-145. Kontny B., Mączyńska M. Ein Gräberfeld der späten Römischen Kaiserzeit bis frühen Völkerwanderungszeit in Bremerhaven-Lehe // Dying Gods – Religious beliefs in northern and eastern Europe in the time of Christianisation. Neue Studien zur Sachsenforschung. 5. Hannover: Niedersächsisches Landesmusem, 2015. P. 241-262. Manning W. H. The Ironwork // Poulter A. The Transition to Late Antiquity on the lower Danube: Excavations and survey at Dichin, a Late Roman to early Byzantine Fort and a Roman aqueduct. Oxford: Oxbow, 2019. P. 321-370. Nagy M. A Hun-Age Burial with Male Skeleton and Horse Bones Found in Budapest // Neglected Barbarians. (Studies in the Early Middle Ages Vol. 32). Turnhout, 2010. P. 137-175. Nowakowski W. Metallglocken aus der römischen Kaiserzeit im europäischen Barbaricum // Archaeologia Polona. XXVII. 1988 P. 69-146. Olędzki M., Tyszler L. The shield bosses of the Horgos type in the light of new fi nds from the Przeworsk culture // Ephemeris Napocensis. 2019. No 29. P. 201−214. Tejral J. Die spätantiken militärischen Eliten beiderseits der norisch-pannonischen Grenze aus der Sicht der Grabfunde // Germanen beiderseits des spätantiken Limes. Materialien des 10. Internationalen Symposiums "Grundprobleme der frühgeschichtlichen Entwicklung im nördlichen Mitteldonaugebiet", Xanten vom 2.-6. Dezember 1997. Köln/Brno: Archäologisches Inst. der Univ. zu Köln, 1999. P. 217-292. Vida T. Frühmittelalterliche scheiben- und kugelförmige Amulettkapseln zwischen Kaukasus, Kastilien und Picardie // Bericht der Römisch-Germanischen Kommission. Band 76. 1995. Mainz am Rhein, 1996. P. 220-288. Vyazov L. Sites of the late stage and the end of the Imenkovo culture in the Middle Volga region // 22nd Annual Meeting of the European Association of Archaeologists. 31st August-4th September 2016 Vilnius. Vilnius, 2016. P. 214.

Visegrád, az egykori király székhely újrafelfedezése a reformkorban történt meg, amikor a település a szépirodalomban és a képzőművészetben mint a dicső múlt jelképe jelent meg. Ez a felfogás szerencsés módon találkozott a műemlékek megóvására irányuló korai törekvésekkel, amelyek kezdeményezésében a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága járt elöl. 1866-ban került Visegrádra plébánosnak Viktorin József (1822–1874), aki komoly szervez tevékenységbe kezdett a visegrádi vár helyreállítása érdekében. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterhez írott emlékiratában vetette fel, hogy a Salamon-tornyot „régiségtárrá” kellene alakítani, amely a Nemzeti Múzeum részeként működne. Az első világ-háború után a visegrádi régészeti és műemléki munkálatok irányítója Schulek János építész (1872–1948), aki 1934-től leltárba vette az előkerült leleteket, és megkezdte azok restaurálását. Halála előtt, 1948-ban összefoglalta elképzeléseit a leendő múzeumról. A visegrádi múzeum meg-szervezése Héjj Miklósra (1922–1996) maradt, aki már 1948-tól részt vett az ottani régészeti feltárásokban. 1951-től a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusaként, majd az 1950-ben létrejött Mátyás Király Múzeum igazgatójaként végezte régészeti, műemlékvédelmi, múzeumszervezői és közművelődési tevékenységét egészen 1984-es nyugdíjazásáig. A királyi palota, az alsó- és fellegvár, a középkori város régészeti kutatása, a sibriki és a várkerti feltárások szervezése mellett a visegrádi múzeum egységeinek kialakítása is az ő munkáját dicséri. A Visegrádra vonatkozó 16–20. századi kép- és dokumentumanyag begyűjtésével ő teremtette meg a múzeum helytörténeti gyűjteményét. Neki köszönhető, hogy a Duna-kotrásból előkerült számos értékes fémtárgy a múzeum gyűjteményét gazdagította. Munkásságáról 2022-ben, születésének 100. évfordulóján a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeuma konferenciával emlékezett meg.

A Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma Sárospatakon a Nemzeti Kastély- és Várprogram keretében egy új látogatóközpontot és látványtárat szándékozott megvalósítani. A Szent Erzsébet utcában az új látványtár építése közel 1300 m2-es területet érintett, melyen 2019 óta több ütemben folytak régészeti feltárások. Ezek során az őskortól kezdve egészen az kora újkorig, számos régészeti korszak emlékanyaga kerültelő. A tanulmány ezeknek a feltárásoknak az előzetes eredményeit mutatja be.

Tematikus lapszámunk a 2023. június 15–16-án tartott debreceni tudományos konferencia anyagán alapul. Petőfi életműve és kultusza (Szövegek, városok, történetek, 1823–2023) címmel rendezett bicentenáriumi tanácskozásunkat a Déri Múzeum–Debreceni Irodalom Háza, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének Magyar Emlékezethelyek Kutatócsoportja, valamint a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára és Múzeuma készítette elő és rendezte meg, jelen lapszám szerkesztői, illetve Lakner Lajos irányításával – a fentieken túl a Nemzeti Kulturális Alap, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara, a Tiszántúli Református Egyházkerület, valamint Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata támogatásával.

Idén tíz éve, hogy a Forum Hungaricum Nonprofit Kft. jogelődje, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet létrehozta a Magyar Nemzeti Digitális Archívumot (MaNDA DB – https://mandadb.hu). Az aggregációs adatbázist Lovas Lajos ötletgazda, főigazgató 2013. március 23-án a Balatoni Múzeum Üdvözlet a Balatonról című kiállítás megnyitóján mutatta be először. Tanulmányunkban a MaNDA aggregációs adatbázis első tíz évében elért főbb eredményekből válogattunk.

2021-től teljesen megújult a Magyar Nemzeti Múzeum kiadói tevékenysége, ez a könyvszemle a régészeti kiadványokat érintő változásokat veszi sorra. Az új kiadványok egy része valójában régi, hiszen megújult formában a régészeti publikációk intézményi hagyományait folytatja, ilyen az újraindított Archaeologia Hungarica-sorozat vagy a Régész Napló. A megújulás részeként a tudományos kiadványok, katalógusok mellett a szélesebb közönséghez szóló új kötetek, sorozatok is születtek, mint az egy-egy régészeti korszakot bemutató HistorIQ vagy a közösségi régészeti programokról beszámoló KÖR.

A Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézete (NRI) a teljes régészeti folyamatot átfogóan képes kezelni: a terepi és szolgáltatási feladatokat (lelőhely-felderítés és -diagnosztika, feltárás, ásatás), a feldolgozási és tudományos tevékenységeket, valamint az eredmények közreadását. A jogszabályok által előírt feltárási feladatok mellett az NRI középtávú kutatási terve négy pilléren nyugszik, s mintegy másfél tucat kutatási programtervet tartalmaz. Kiemelt feladat a régészeti tevékenység céljainak, módszertanának és eredményeinek megismertetése nagyközönséggel. Ennek legfontosabb eszközei pedig az egy- vagytöbbnyelvű folyóiratok, tudományos és ismeretterjesztő kiadványok hagyományokra épülő, de folyamatosan megújuló kínálata, valamint a kommunikáció új lehetőségeket kínáló felületei, mint a social media.

Menyhárt László és Czimmermann István jezsuita misszionáriusok Zambia, Zimbabwe és Mozambik határvidékén éltek, dolgoztak, majd vesztették életüket az 1890-es években. Ott tartózkodásuk során a helyi lakosságtól jelentős mennyiségű tárgyat gyűjtöttek, amelyeket a Magyar Nemzeti Múzeumba küldtek. Ezek a tárgyak jelenleg a Néprajzi Múzeum Afrika-gyűjteményében vannak. Célom, hogy a gyűjtés óta eltelt hosszú idő után végre minél többet megtudjunk róluk. 2022 tavaszán terepmunkát végeztem a térségben, interjúkat készítettem az ott élő csikunda családokkal. A beszélgetések során alaposan megvizsgáltuk a tárgyakról készült fényképeket és megpróbáltuk közösen megérteni őket. Az alábbiakban a terepbejáráson készült fényképekből egy válogatást mutatok be.

Egy budai ház pincéjéből előkerült falerisztikai anyaggal gyarapodott a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának gyűjteménye 1962-ben. Az ügyben eljáró muzeológus, Huszár Lajos valószínűsítette, hogy az anyag dr. Matuska Péter egykori követ és meghatalmazott miniszter tulajdonát képezte. Matuska Péter 1885-ben született Budapesten. Közép- és felsőfokú tanulmányai befejezése után évtizedeken át szolgálta a magyar külügyi törekvéseket, előbb prágai, majd madridi ügyvivőként, varsói, szófiai és végül a második világháború során stockholmi követként. Pályája során szinte minden állomáshelyén kiemelkedő elismerésekben részesült, továbbá tulajdonosa volt a jelentősebb magyar kitüntetéseknek is. A világháború után kivándorolt Franciaországba, ahol 1956-ban hunyt el. Jelen tanulmány kísérletet tesz Matuska Péter – a hazai történetírásban ez idáig feldolgozatlan – pályájának vázlatos ismertetésére a Budán előkerült falerisztikai anyag részletes bemutatásán keresztül.